Amit a baba nem felejt – Magzati emlékezet és az anya belső világa

Sokáig hittük azt, hogy érzelmek és emlékek nélkül jövünk a világra, és a születésünk előtti 9 hónapnak nincs hatása a személyiségünk és a lelki életünk alakulására. A modern kutatásoknak köszönhetően azonban mára már kiderült, hogy az anyaméhben nagyon korán érzékelünk és reagálunk is a minket érő hatásokra. Sőt, születés után sem felejtjük el ezeket a testi élményeket, amiket az érzékszerveink – főként a hallás, ízlelés, szaglás – és az anya érzései, viselkedése útján szereztünk.

A méhen belüli világ: az első otthon

A magzat első kapcsolata a világgal az édesanyján keresztül valósul meg. Az ő testében növekszik, az ő hangját, szívverését hallja, az ő mozdulatait érzi. De a kapcsolódás ennél jóval mélyebb: az anya érzelmei, hangulatai, belső világa is hat a baba fejlődésére.

A 16. héttől a magzat érzékeli a hangokat. Eleinte az anya szervezetének hangjait – szívverését, emésztőrendszerének hangjait, a surranó vér áramlását, a légzést – majd egyre inkább a külvilág zajait is. Hallja a lépteket, a mozgást kísérő hangokat, ajtócsapódást, zenét stb. A leggyakrabban és legközelebb az anya hangját hallja, és érzékeli annak hanglejtését, ritmusát, dallamát – valamint azt is, hogy az anya boldog, fáradt, szomorú vagy dühös.

Az anya érzései – a baba emlékei

A magzati emlékezet nem narratív vagy tudatos – de mély, testi-érzelmi lenyomatokat hagy. A baba érzi, ha az anya stresszel, és kutatások bizonyítják, hogy a baba szervezete is átveszi a stresszállapotot. De nemcsak a negatív érzelmeket éli át a magzat, hanem mindenfajta érzelmi állapotot, amit az anya megél.

Egy francia fiziológusnő kísérleteiben az is kiderült, hogy ha az anya csak gondol a babára, a magzat szívfrekvenciája megváltozik. Ugyanilyen hatást nem figyeltek meg, amikor az anya valamilyen semleges dologra gondolt. Ez azt jelenti, hogy a magzat nemcsak a hangra, hanem a figyelemre, a gondolatra is reagál.

Mire emlékszik a magzat?

A magzat mindenre emlékszik, ami vele történt a fogantatás óta – de nem a felnőttkori emlékezet módján. A magzatkori emlékek nem tudatosak, nem történetek, hanem testi emlékek, érzékszervi benyomások, amelyek elsődlegesen a tudattalan reakcióinkat irányítják. (Fodor Nándor pszichoanalitikus szervezeti emlékezetnek nevezte ezt a réteget, amely szerinte a tudattalan legmélyebb alapja.)

Ez az embrionális időbőből fennmaradó élményanyag hatással lehet egész életünkre, és formálhatja a világhoz, kapcsolatokhoz, énhez való viszonyunkat.

A jelenlét gyógyító ereje

Ez nem azt jelenti, hogy egy anya nem érezhet rosszat, nem lehet fáradt vagy bizonytalan. Hanem azt, hogy a jelenléte, figyelme, és a kapcsolódási szándéka számít igazán. A baba a méhben már tanul: például hogy milyen egy idegesítő vagy épp megnyugtató világ, mit jelent kötődni, mire lehet számítani a kapcsolatokban.

Nem kell tökéletesnek lennünk. Elég, ha jelen vagyunk. Minden nyugodt lélegzet, minden simítás, minden csendes együttlét új mintát ír a baba testemlékezetébe – és talán a miénkbe is.

Miért csak a születéstől számítjuk? – Egy változó szemlélet

Társadalmunk sokáig a születést tekintette az élet kezdetének. Ennek oka lehet a jogi gondolkodás, a vallási szemlélet, vagy egyszerűen az, hogy a méhen belüli világ sokáig láthatatlan maradt. De ma már tudjuk: az élet nem a levegővétellel kezdődik, hanem sokkal korábban – a megfoganással, sőt, az anyai vágyakozással.

A prenatális pszichológia, a trauma- és testemlékezet-kutatások, valamint a női tapasztalat láthatóvá válása mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre többen felismerik: az élet, a kapcsolódás és az emlékezés már a fogantatással elkezdődik.